1. fejezet

Nem sok mindenre emlékszem a gyerekkoromból, jobban mondva nem nagyon akarok emlékezni a gyerekkoromra, legalábbis a 9 éves korom előtti időszakra, egy nap viszont tisztán a szemem előtt van azóta is.
1985. április 26-án születtem az Illinois állambeli Chicagoban, egy csendes kertvárosi részen laktunk
a szüleimmel. 1994-ban az iskolai tanév utolsó napján egyedül indultam haza tanítás után az egy utcányival odébb lévő otthonomig. Félúton jártam, mikor meglepetésemre a szüleim autója állt meg a járda mentén. Mosolyogva intettek, hogy szálljak be. Örültem nekik nagyon, hiszen reggel még azt mondták, hogy csak késő délután tudnak hazajönni a munkából. Mikor beültem a hátsó ülésre, mosolyogva néztek hátra, majd mindketten újra előrefordultak, és apa beindította a kocsit. Azt hittem, hogy hazamegyünk, de mikor elhaladtunk az utcánk mellett, rá kellett jönnöm, hogy más az útirány. Akkor szólaltam csak meg, mikor már a belvárosban jártunk.
- Apuci, hova megyünk?- kérdeztem cserfesen- Fagyizunk?
Apa mosolyogva fordult hátra, de ez a mosoly más volt, és egyre gunyorosabb vigyorrá húzódott.
- Igen, fagyizni!- kacagott fel, és hirtelen feketévé lettek a szemei
Ijedten csaptam hátra magam, de fél pillanat múlva már a meleg barna szempár nézett rám vissza, így bebeszéltem magamnak, hogy képzelődtem, ráadásul pár percen belül megpillantottam a kedvenc fagyizómat is, így valamelyest megnyugodott gyereklelkem. Meglátva a parkolót, ahol apa mindig meg szokott állni, már készítettem az ízlelőbimbóimat a legfinomabb csokis fagyira, de furcsamód azt tapasztaltam, hogy az autó egyre gyorsabban megy, és apa nem úgy nézett ki, mint aki le akar fékezni. Félelmemben egy hangot sem bírtam kiadni magamból, csak a hatalmas csattanásra emlékszem, ahogy az autó beszáguld teljes sebességgel a fagylaltozóba. Amint beütközött a jármű, a légzsákok kinyíltak, és emberek sikoltozását hallottam csak, nagy nehezen előre pillantva pedig a szüleimet láttam eszméletlenül. Pityeregni kezdtem, ami átment egyre keservesebb zokogásba, és próbáltam kimászni az autó roncsaiból. Szerencsére sikerült erőtlenül kilöknöm a hátsóajtót, és el is indultam kifelé, ám hirtelen megragadták a bal lábamat. Hátranéztem és apa koromfekete szempárjával találtam szembe vele. Felsikítottam, és a lábamat rángatni kezdtem ki a kezei közül, egyre sűrűbben potyogtak a könnyeim, de senki nem törődött velem, mindenki a maga kis sokkjában bolyongott a kis fagyizóban. Egyre erősebben rugdaltam az önmagán kívüli édesapámat, és a sokadik megmozdulásra sikerült kiszabadulnom, azonnal kimásztam az autóból, és futásnak eredtem. A könnyeimtől alig láttam valamit, de nem törődtem vele, messze akartam kerülni onnan, futottam és futottam, és elfelejtettem az egyik legfontosabb dolgot, amit a szüleim tanítottak nekem: "mielőtt lelépsz a járdáról, mindig néz körül". Körülnézés nélkül akartam átfutni az úton, meg is történt a baj. Egy fekete kocsi jött nagyobb sebességgel, és már csak a hangos fékcsikorgást hallottam, majd minden kiesett.

Vakító fehérség vett körül, mikor újra kinyíltak a szemeim. Egy fehér köpenyes ember, egy orvos világított a szemembe.
- Kisebb agyrázkódás, nem komolyabb- fordult el tőlem, és magyarázott valakinek- Papírok nem voltak nála, nem találtunk semmit, amiből rájöhetünk kihez tartozik a lány, nyomozó.
- Köszönöm, doktor úr- hallottam egy kellemes, mély hangot a szoba túlsó oldalából, majd ajtócsukódást, tehát valaki kiment- Dean, te itt maradsz a kislánnyal, én elviszem az öcsédet a motelbe. Ha megtudsz valamit, azonnal értesíts!
- Igen, apa- ütötte meg a fülemet egy újabb hang, pillanatokon belül pedig újra nyílt, majd csukódott az ajtó

Az utolsó bennmaradt ember, akit a mély hangú Dean-nek hívott, perceken belül az ágyam mellett lévő székre telepedett, és félősen ráemeltem a tekintetem, majd ő is felém fordult.
- Tudtam, hogy ébren vagy- kacsintott egyet- Akár el is mesélhetnéd, hogy hova futottál olyan eszeveszettül. Biztos, nem a maratonra készülsz.
Nem válaszoltam, csak elfordítottam a fejem. Idegen volt ő nekem, nem tudtam, ki ő. Mintha a fejembe látott volna, folytatta.
- Egyébként a nevem Dean, Dean Winchester- mutatkozott be, és a szemem sarkából megint őt figyeltem- A mi kocsink elé futottál ki... Menekültél valami elől? Úgy nézett ki...
Megint nem szólaltam meg, de neki nem állt be a szája.
- Neked mi a neved?- kérdezte, miközben megfogta az arcom és maga felé fordította a fejem
- Elisabeth Wilson- feleltem csendesen lesütve a tekintetem
- Szép név, Lizzy- húzta egy mosolyra a száját Dean
- Liznek szoktak hívni- néztem fel rá csúnyán
- Ugyan már! A Lizzy illene hozzád, engedd meg, hogy így hívjalak. Csak én?- vonta fel a szemöldökét még mindig azzal a barátságos mosolyával a tizenéves fiú
- Nem szeretem.
- Nem baj, nekem Lizzy leszel- vont vállat- Szóval Lizzy, elmeséled nekem, mi történt?
Szóra nyitottam a számat, de aztán be is csuktam. Féltem elmondani azt, amit láttam, féltem, hogy kinevet majd Dean. Haboztam, és inkább megint elfordultam.
- Láttál valamit, igaz?- váltott komolyabb hangnemre- Nem foglak bolondnak nézni. Én is láttam dolgokat, velem is történtek rossz, nagyon rossz dolgok.
Kérdőn, nagy szemekkel pillantottam Dean-re.
- Ha elmesélem, te is elmondod?- ült fel az ágyam szélére, mire aprót bólintottam- Rendben van, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, amiket most elmesélek, jó?
- Jó.
- Mikor kicsi voltam, meghalt az anyukám, egy sárga szemű alak az öcsém, Sam szobájának a plafonjához feszítette, és felgyújtotta a házat. Apámmal, akit hallottál az előbb itt, és az öcsémmel ezt a valamit keressük. Jobban mondva csak apa, minket általában lerak egy városszéli motelben- fintorodott el a történet közben Dean- A lényeg, hogy mióta ezt csinálja apa, rengeteg szörnyűséget láttunk. Olyanokat, amikről azt hiszik, nem is léteznek, és itt is emiatt vagyunk. Mert apa úgy sejti, van itt valami... Valami nem evilági.
- Az apukám- kotyogtam közbe suttogva
- Micsoda?
- Apukám azt mondta, elvisz fagyizni, de fura volt. A szemei...- nyeltem nagyot
- Igen? Mi volt a szemeivel?
- Feketék voltak. És az autóval behajtott a fagyizóba- folyt le egy könnycseppem- És nem akart elengedni... Féltem tőle, és azért futottam onnan. Anyukámmal nem tudom mi történt, te nem tudod, Dean?
- Nem, nem tudom- törölte le a könnyemet Dean- De apa kideríti, rendben?
- Ühüm, és az apukám? Miért voltak feketék a szemei?
- Azért mert... Ezt majd inkább apa elmagyarázza, ha megoldotta az ügyet... Próbálj meg aludni, Lizzy. Mire felébredsz, rendben lesznek a dolgok.
- Megígéred?
- Megígérem, de most aludj szépen.
Bólintottam egy aprót, és amint lehunytam a szemeimet, pár percen belül már fel sem fogtam semmit a külvilágból. Teljesen elszakadtam a külső eseményektől, sikerült eltávolodnom ettől a szörnyű naptól. Álmomban nem féltem, és szerencsére sokat tudtam aludni, de mikor felébredtem már nem a kórháznak a fehér szobájában voltam, hanem egy komorabb hangulatú lakásszerűségben. Felültem a hatalmas ágyon, és kíváncsian pislogtam körbe, mikor velem szemben megláttam Dean-t egy fotelben ülni.
- Jó reggelt!- köszönt egy féloldalas mosollyal, miközben felnézett a faliórára- Akarom mondani jó estét! Másfél napot átaludtál, bár azok után, amin keresztülmentél érthető, szóval elnézem.
- Apukád kiderítette, mi történt apával? És anyukám?
Dean feleletre nyitotta a száját, ám ekkor kinyílt az ajtó, és egy magas, jótartású férfi jött be rajta.
- Sam kinn vár- mondta Dean-nek, aki bólintott, és azonnal kiment, majd a férfi felém fordult, rájöttem ő volt a kórházban is- Szervusz Elisabeth- telepedett le mellém- John Winchester vagyok. Dean édesapja.
A szempilláim alól néztem fel rá. Nem féltem tőle, nem tudtam tőle félni, jó embernek tűnt.
- Dean azt mondta, hogy John bácsi kideríti, hogy rendben van-e az anyukám, és, hogy apukám miért volt olyan fura.
- Először is hívj nyugodtan John-nak- tűrte az egyik kósza hajtincsemet a fülem mögé- Elisabeth... Nem tudom, hogy mondjam el. Olyan kicsi vagy, és törékeny, de Dean szerint erős is vagy egyben... A szüleid... Apukád és anyukád... Rossz dolgok történtek velük... A baleset, és utána is... Sajnálom, kicsim...
Nem tudtam, hogy mit csináljak, hogyan viselkedjek, mit mondjak. 9 éves voltam, és egy számomra idegen ilyeneket közöl velem. Félni kezdtem, de nem tőle, hanem attól, hogy egyedül maradok.
- Felmentek az angyalok közé?- kérdeztem suttogva egy könnycseppet sem elhullajtva
- Igen, már az angyalok vigyáznak rájuk, sajnálom.
- Dean anyukájával vannak?- néztem fel rá
- Vele vannak- mosolygott halványan John, és megsimogatta a fejem- Nézd, Elisabeth... Utánanéztem kicsit és tudom, hogy nincsenek itt rokonaid, a legtávolabbi nagy nénéd New York-ban él... Tudom, hogy még kicsi vagy, de neked kell döntened. Elvihetünk hozzá, de maradhatsz velünk is, amíg elég nagy nem leszel ahhoz, hogy boldogulj magad is.

- Lily néni nem szereti a gyerekeket- hajtottam le a fejem csalódottan
- A mi életünk nem a megszokott, Elisabeth... De... Velünk maradhatsz. Nem viselném el, ha valami rossz családhoz kerülnél.
- Magatokhoz vesztek?- pislogtam rá csillogó szemekkel
- Igen- bólintott mosolyogva John
Akkor, abban a percben, hogy John Winchester magukhoz vett, el akartam felejteni azokat, amik történtek, nem akartam emlékezni, így nem is emlékeztem semmire, amik azelőtt a nap előtt történtek.

2005.

Mérgesen csörtettem be a most is, mint mindig átmeneti szállásként használt motelszobába, és ugyanezzel a dühvel csaptam is volna be az ajtót, ha Dean nem loholt volna a nyomomban. Tudtam, hogy megint nagy veszekedés fog kitörni közöttünk. Mióta John nem jelentkezett pár napja, teljesen felborult minden. Dean állandóan idegbeteg volt, és a feszültségét az egyetlen jelenlévőn vezette le, rajtam, hiszen Sam második éve, hogy lelépett egy hatalmas vita után az apjával.
- Ne vágd rám az ajtót, ha kérhetem!- csattant fel Dean, ahogy belökte maga után a nyílászárót
- Te meg ismerd el, hogy te is hibázol!- dörrentem vissza rá
- Ha nem állsz ott, ahol az az átkozott alakváltó nem tudott volna meglépni!- háborgott a Winchester
- Az Isten szerelmére! A közeletekben sem voltam! Elrontottad! A rohadt életbe! Mióta apád nincs itt, azóta marjuk egymást állandóan! Elegem van!
- Napok óta mondom, hogy keressük meg, nem?!
- Persze... Vágjunk neki az államoknak úgy, hogy két percig nem bírjuk ki vita nélkül. Bravo, Winchester! Jár a taps!

Dean haragos pillantásokat vetett rám, de én sem fogtam vissza még a tekintetemet sem.
- Beszéltél mostanában Sam-mel?- kérdeztem nyugodtabb hangnemben pár perc elteltével
- Nem- morogta- Nem válaszol a telefonhívásaimra.
- Gondolom, érdekelné, hogy az apja eltűnt...
- És hogy tudassuk vele, Einstein?- nézett rám felvont szemöldökkel Dean egy grimaszt is eleresztve
- Nesze- dobtam elé egy fecnit egy lakcímmel
- Ez mi?- váltogatta a pillantását köztem és a papírdarabka között
- A Stanford egyetem külső kollégiumának a címe. Itt lakik Sam- feleltem Dean-nek habozás nélkül, és láttam rajta, hogy nem tudja eldönteni, mit reagáljon
- Honnan szerezted meg ezt?- próbálta visszafogni a látszólagos újabb dühkitörést
- Nos, ellenben a pöcs bátyjával, velem még beszél- kacsintottam az idősebbik testvérre, és a kezébe dobtam a '67es fekete Chevy Impala kulcsait, hiszen soha nem enged vezetni, pedig ő tanított- Na, indulunk, vagy mi lesz?
Fintorogva fogta a kulcsot, és a táskáját, majd kiindult a szeretett autójához, a nyomában pedig ott lépkedtem én is. Ismét útnak indultunk, de nem nagyon beszélgettünk, pedig mindig is jó kapcsolatot ápoltunk Dean-nel. Amióta csak hozzájuk kerültem, számíthattam rá, mindig vigyázott rám. Persze John és Sam is ugyanígy volt, de Dean más volt, talán mert ő volt az, aki tényleg az első naptól kezdve mellettem volt. Soha nem volt több, mint színtiszta barátság, szinte testvéri kapcsolat, ő volt az én másik felem, de most... Többet veszekedünk, mint az elmúlt 11 évben összesen. Tudtam, hogy minden amiatt van, mert ő is és én is feszültek voltunk, és egymáson vezettük ezt le, de mégis hiányzott a normális hangnem.
Az a nyomasztó csend az autóban szinte megőrjített, de szerencsére Sam nem volt tőlünk olyan messze, így pár óra alatt odaértünk. Amint kiszálltunk a kocsiból, én mentem előre, és a papíron lévő lakáshoz indultunk, ám hiába kopogtunk nem kaptunk választ...

Prológus

Teljes sötétség, nedves talaj, pocsolyába csöpögő vízcseppek és szörnyű bűz. Kómásan próbáltam kideríteni, hogy hol vagyok, de sikertelenül jártam. A fejemhez kaptam, hiszen az utolsó emlékem egy méretes tarkón vágás volt, jól emlékeztem. A hajam összeragadt a megalvadt vértől, és egy hatalmas púpot érzékeltem a fejem hátsó részén.
- Áú- szisszentem fel, ahogy hozzáértem a sérüléshez
Térdre álltam, majd nagy nehezen álló pózba emelkedtem, és próbáltam tapogatózni a sötétben, reméltem, hogy haladva a fal mentén eljutok egy ajtóig, vagy legalább találok valami fényforrást, de pár lépés után szinte azonnal egy újabb falba ütköztem, így a másik irányba indultam meg, de arra sem jártam több sikerrel, mint az előbb. Nem tehettem mást, el kellett szakadnom a faltól, és előre mennem a sötétségbe a kezeimet magam előtt tartva. Legalább tíz lépést tettem, mikor egy korlátnak csapódott a jobb kezem, majd megbotlottam egy lépcsőfokban. Azonnal belém csapott egy kis reménysugár, és a korlátot két kézzel fogva lépkedtem egyre feljebb a lépcsőn, ám kulcscsörgés ütötte meg a fülem, de nem mozdultam. Hallottam, hogy pár fokkal feljebb nyitják az ajtót, és hirtelen fény sütött rám, ahogy kinyílt az nyílászáró.
Hunyorogva néztem fel az először sötét alakra, majd ahogy közelebb lépett, azonnal felismertem a vörös hajú nőt... Nőt? Démont. Abaddon, a Pokol egyik Lovagja. Nagyot nyelve hátráltam egy lépést. A nyakán még mindig ott éktelenkedett a vágás nyoma, és a rengeteg vér, amit mi okoztunk neki.

- Lám, lám, lám...- szólalt meg fennhangon azzal a gonosz vigyorával az arcon- Máris szökni próbálunk?
- Áh... Csak gondoltam, felmérem a terepet, hogy hol mutatna legjobban a kanapé- vigyorogtam rá gúnyosan félrebiccentett fejjel
- Hogy ti, vadászok milyen humorosak tudtok lenni- kacagott fel, és közelebb lépett hozzám- A helyedben nem vicceskednék, Wilson- váltott gonoszra, és egy határozott mozdulattal hátralökött a lépcsőn, az utolsó fokon szinte feltekeredtem a korlátra, és a fájdalommal küszködve hallgattam, amit még nekem mond Abaddon- Gondolkodj el! Megérte a Winchestereknek áldozni az életedet?- nevetett ördögien, majd kiment és újra bekerített a sötétség a zár kattanása után
A könnyeimet visszatartva álltam fel nehézkesen, egy bordám biztosan eltörött. Éreztem. Ahogy biztos lábakon álltam, visszakuporodtam a fal mellé, és a sírást elengedve hagytam, hogy Abaddon szavai visszhangozzanak a fülemben."Megérte a Winchesterknek áldozni az életed?" A válasz ugyan igen volt, de mint annyiszor, most is bizonytalan igen volt...