Prológus

Teljes sötétség, nedves talaj, pocsolyába csöpögő vízcseppek és szörnyű bűz. Kómásan próbáltam kideríteni, hogy hol vagyok, de sikertelenül jártam. A fejemhez kaptam, hiszen az utolsó emlékem egy méretes tarkón vágás volt, jól emlékeztem. A hajam összeragadt a megalvadt vértől, és egy hatalmas púpot érzékeltem a fejem hátsó részén.
- Áú- szisszentem fel, ahogy hozzáértem a sérüléshez
Térdre álltam, majd nagy nehezen álló pózba emelkedtem, és próbáltam tapogatózni a sötétben, reméltem, hogy haladva a fal mentén eljutok egy ajtóig, vagy legalább találok valami fényforrást, de pár lépés után szinte azonnal egy újabb falba ütköztem, így a másik irányba indultam meg, de arra sem jártam több sikerrel, mint az előbb. Nem tehettem mást, el kellett szakadnom a faltól, és előre mennem a sötétségbe a kezeimet magam előtt tartva. Legalább tíz lépést tettem, mikor egy korlátnak csapódott a jobb kezem, majd megbotlottam egy lépcsőfokban. Azonnal belém csapott egy kis reménysugár, és a korlátot két kézzel fogva lépkedtem egyre feljebb a lépcsőn, ám kulcscsörgés ütötte meg a fülem, de nem mozdultam. Hallottam, hogy pár fokkal feljebb nyitják az ajtót, és hirtelen fény sütött rám, ahogy kinyílt az nyílászáró.
Hunyorogva néztem fel az először sötét alakra, majd ahogy közelebb lépett, azonnal felismertem a vörös hajú nőt... Nőt? Démont. Abaddon, a Pokol egyik Lovagja. Nagyot nyelve hátráltam egy lépést. A nyakán még mindig ott éktelenkedett a vágás nyoma, és a rengeteg vér, amit mi okoztunk neki.

- Lám, lám, lám...- szólalt meg fennhangon azzal a gonosz vigyorával az arcon- Máris szökni próbálunk?
- Áh... Csak gondoltam, felmérem a terepet, hogy hol mutatna legjobban a kanapé- vigyorogtam rá gúnyosan félrebiccentett fejjel
- Hogy ti, vadászok milyen humorosak tudtok lenni- kacagott fel, és közelebb lépett hozzám- A helyedben nem vicceskednék, Wilson- váltott gonoszra, és egy határozott mozdulattal hátralökött a lépcsőn, az utolsó fokon szinte feltekeredtem a korlátra, és a fájdalommal küszködve hallgattam, amit még nekem mond Abaddon- Gondolkodj el! Megérte a Winchestereknek áldozni az életedet?- nevetett ördögien, majd kiment és újra bekerített a sötétség a zár kattanása után
A könnyeimet visszatartva álltam fel nehézkesen, egy bordám biztosan eltörött. Éreztem. Ahogy biztos lábakon álltam, visszakuporodtam a fal mellé, és a sírást elengedve hagytam, hogy Abaddon szavai visszhangozzanak a fülemben."Megérte a Winchesterknek áldozni az életed?" A válasz ugyan igen volt, de mint annyiszor, most is bizonytalan igen volt...